- A fogyatékosság fogalma

- A gyógypedagógiai segítséget igénylő személyekről általában

- A sajátos nevelési igényű (a továbbiakban: SNI) gyermekek körének bemutatása

- Az SNI-gyermekek ellátására vonatkozó törvények, tanügyi dokumentumok és rendeletek áttekintése, értelmezése

 

Fogyatékos személyek: gyógypedagógiai nevelést igénylő személyek. Főbb csoportjaik: az értelmi fogyatékosok, a látássérültek, a hallássérültek, a mozgáskorlátozottak, a beszédben akadályozottak, valamint a teljesítmény- és viselkedészavarokkal küzdők. Nevelésük, oktatásuk, fejlesztésük sajátos pedagógiai eljárások alkalmazását igényli.(Mesterházi, 2001)

 

Gyógypedagógiai nevelést igénylő személyek Meghatározásuk országonként, ill. nagyobb földrajzi és kulturális régiók szerint, valamint történelmi koronként is változott. Az intézményes gyógypedagógiai nevelés kialakulásának kezdetén az iskoláztatás szempontjai határozták meg e személyek körét, elsősorban a tanköteles fogyatékos gyermekeket értették rajtuk. Századunk második felétől életkori szempontból kitágul a gyógypedagógiai nevelést igénylő személyek köre, miután a gyógypedagógiai nevelés iskolától független formái, pl. a korai fejlesztés és a fiatalok, felnőttek életét segítő pedagógiai kísérés gyakorlata is kialakul. A tanköteles kort megelőző és követő életkorban a gyógypedagógiai nevelési igények kielégítése részben az egészségügyi és szociális ellátás különböző színterein valósul meg.

 

Az iskoláztatás szempontjából értelmezve a gyógypedagógiai nevelést igénylő személyek körét, meghatározásuk összefüggésben van azzal, hogy az adott országban a gyógypedagógiai intézmények, gyógypedagógiai iskolák milyen differenciáltsági szinten alakultak ki, milyen az adott ország többségi iskoláinak viszonya az átlagostól eltérő gyermekekhez. Tud-e az iskola alkalmazkodni ezen gyermekek eltérő képességeihez, teljesítményeihez, viselkedéséhez, biztosítani tudja-e speciális nevelési szükségleteik kielégítését a többségi iskolában, vagy elkülönített (szegregált) iskolarendszerbe irányítja-e őket.

E rendszerorientált kategorizálás során nem a gyermekek szükségleteihez keresik a pedagógiai megoldást, hanem a meglévő iskolarendszerbe sorolják az oda illő, ill. rekesztik ki az oda nem illő gyermekeket (szelekció). A gyógypedagógiai nevelés kialakulásának kezdetén, a XIX. sz. során a speciális nevelési szükségletű gyermekeket az orvosi-klinikai modellt követve, fogyatékosságok, betegségformák és ezek súlyossági kategóriái szerint osztályozták.

Kiinduló gondolat és mérce az ép, normális, átlagos gyermek volt. Feltételezték, hogy éles a határ az ép és nem ép, a normális és az abnormális állapot között. Az általános iskola csak az ép, az átlagos gyermekek oktatására vállalkozott. Több országban a tehetséges gyermekek számára is létrehoztak speciális iskolákat, mert a speciális nevelési szükségletű gyermekek meghatározására a "kivételes gyermek" (exceptional child) fogalmat használták. Sokkal általánosabb azonban az, hogy a kifejezés az átlagostól negatív irányban eltérőkre vonatkozik. A gyógypedagógiai nevelést legitimáló érvek között az általános iskolák tehermentesítése szerepelt.

Az épek közösségéből történő kiemelést, az elkülönített iskolában történő nevelést előnyösnek ítélték, a következő feltételek esetén: kisebb tanulólétszám, lassabb haladási tempó, csökkentett tananyag és követelmények, a fogyatékos állapothoz történő speciális alkalmazkodás, több szemléltetés, speciális oktatási eszközök, hozzáértőbb pedagógus (gyógypedagógus).

Kezdetben a fogyatékosságok súlyosabb formáit mutató gyermekek (siketek, vakok, értelmi fogyatékosok, testi és mozgásfogyatékosok) számára létesültek speciális intézmények, majd a XX. sz. során kiépültek az enyhébben fogyatékosok (nagyothallók, gyengénlátók; tanulási, beilleszkedési zavart mutatók; beszédhibások, olvasás- és helyesírásgyengék, szociálisan, érzelmileg rosszul beilleszkedők, inadaptáltak stb.) iskolái, speciális osztályai. A népesség meghatározását, egységes terminológia használatát nehezítette az egyes országok eltérő hagyománya.

Az Egészségügyi Világszervezet, a WHO 1980-as meghatározása túllép a fogyatékosságon, mint gyűjtőfogalmon, és három, fokozatilag és tartalmilag eltérő fogalmat különböztet meg:
ok, betegség → sérülés, károsodás (angolul impairment) → fogyatékosság, funkciózavar (disability) → akadályozottság, hátrány (handicap) A sérülés, károsodás a szervezet szintjén értelmezhető, az ember élettani működésének bármiféle rendellenességeként, vagy hiányosságaként; a fogyatékosság, funkciózavar a képességek szintjén, pszichés összefüggésben nyilvánul meg; az akadályozottság, hátrány pedig társadalmi szinten jelenik meg, amely korlátozza, esetenként meg is akadályozza, hogy az egyén betöltse kortól, nemtől, társadalmi és kulturális tényezőktől függő mindennapi szerepét. Az akadályozottság ily módon a károsodás és a fogyatékosság társadalmivá válása. Ez az értelmezés azonban még mindig csak a fogyatékos emberről szólt: ő nem tud járni, beszélni stb., ő nem tud beilleszkedni, az akadályozottság - egyfajta eleve elrendelésként - belőle ered. Az 1997-ben újrafogalmazott WHO fogyatékosság értelmezés óta már nem ok-okozati következmények egy vonalon mozgó összefüggéséről, egyféle sorsszerű végkifejletről szól, hanem - jelentős szemléletbeli változást tükrözve - a károsodás és a társadalmi részvétel közötti kölcsönhatásokról, amely pontosan jelzi, hogy a károsodásból adódó hátrányok mértéke és megítélése (de akár az állapot rosszabbodása is) jelentős mértékben függ a társadalmi elfogadottságtól, a társadalom által nyújtott mozgástértől, lehetőségektől.

 

 

Ez az értelmezés már azt fogalmazza meg, hogy nem a fogyatékos személyben van a hiba; az akadályozottság egyszerre személyes (egyéni) és környezeti (társadalmi). A fogyatékosság tehát nem pusztán egy tény, hanem viszony és érték - ez utóbbiak szemléletétől függ, hogy a jelenséget fogyatékosságként értelmezi egy adott társadalom, vagy sem.

 

A fogyatékosságnak sokféle következménye lehet az egyén szocializációjára: módosul a kognitív, kommunikációs és nyelvi képességek fejlődése; akadályozottá válnak az interperszonális kapcsolatok. Megfelelő prevenció és pozitív társadalmi hozzáállás csökkentheti a következményes személyiségváltozásokat. A szakkifejezések mindegyike egyfajta gyűjtőfogalom, melyen belül sokféle alcsoport meghatározása lehetséges. Fontos, hogy a használt fogalmak ne legyenek stigmatizálóak, ne a diszkriminációt, hanem az állapothoz igazodó nevelési, egészségügyi, szociálpolitikai többletszolgáltatások igénybevételét segítsék elő.

 

A populációra alkalmazott definíció tartalma befolyásolja azoknak a körét, akik e meghatározással kiválogatódnak. Minél tágabb értelmű egy definíció, vagyis minél kevesebb szűkítő kritériummal írják körül, annál többen fognak alá besorolódni. A fogyatékos személyekre vonatkozó gyakorisági mutatók országonkénti eltérései mögött a sok ok között az alkalmazott definíció és a minősítési eljárás eltérései is szerepelnek.

Az Unión belüli országok oktatási rendszere, és ezen belül a fogyatékosok ügyének kezelése is igen különböző. A jelentős eltérések a gyakorlatban alkalmazott különféle „fogyatékosság" kategóriák alkalmazására, továbbá a sajátos nevelési igény ellátására kialakított képzési rendszerek formájára vezethetők vissza.(Sujbert és Vajda, 2006)

Az OECD meghatározása szerint speciális nevelési szükségletű az a gyerek, akinek a többiekétől eltérő, megemelt szintű személyi és tárgyi megsegítése szükséges. (Hazánkban a legújabb megfogalmazás a sajátos nevelési igény.) A speciális nevelési szükségletek fogalma nehezen körülírható és sokkal tágabb, mint a finanszírozást meghatározó fogyatékosság kategória. Az OECD a fogyatékosság fő típusainak definiálására három kategóriát vezetett be:

• Az A kategóriába tartoznak szabvány orvosi kritériumok alapján a vakok, a gyengénlátók, a siketek, a nagyothallók, az értelmi fogyatékosok és a halmozottan fogyatékosok. Ezek a kritériumok szenzoros, motoros vagy neurológiai defektusokhoz kapcsolódnak.
• A B kategóriába az A és a C kategóriára jellemző tényezőkön kívüli okokra visszavezethető tanulási problémákkal küzdő gyerekek tartoznak. Ezek hátterében például tanulási zavarok, magatartási problémák vagy tanulási nehézségek állnak.
• A C kategóriába olyan gyermekek, tanulók tartoznak, akiknek a tanulási problémái elsődlegesen kulturális, szociális, vagy nyelvi tényezőkből következnek.

A fogyatékosság medicinális, szociális megítélésének szélsőségeit ez az integratív bio-pszicho-szociális szemléleten alapuló osztályozási rendszer oldja fel. E meghatározásban az alapvető kritérium a funkcióképesség kérdése.

A speciális nevelési szükségletű gyermekek fogalmát tágan értelmezve az UNESCO-statisztikák a tanköteles gyermekek 10-15%-át sorolják ide, míg az általános iskolában külön szakértői véleménnyel megítélt kiegészítő speciális fejlesztést kapó gyermekek számát, pl. az angol oktatási rendszer 3%-ra teszi. A gyógypedagógiai iskolarendszerbe utalt gyermekek száma 1-2%tól 6-8%-ig is terjedt különböző országokban, hazánkban a '70-es évek közepétől kezdve a tanköteles populáció kb. 2,5%-át érintette. Mai hazai viszonyaink között a gyógypedagógusi nevelést igénylő személyek elnevezésre használt fogalmak átalakulóban vannak.

 

Sajátos nevelési igényű tanulók

Magyarországon a közoktatásról szóló törvény 2003. évi módosítása vezette be a sajátos nevelési igényű gyermek, tanuló fogalmat. A 2007-es módosítás után a törvény 121. § (29) bekezdése szerint „sajátos nevelési igényű gyermek, tanuló az a gyermek, tanuló, aki a szakértői bizottság szakvéleménye alapján

• testi, érzékszervi, értelmi, beszédfogyatékos, autista, több fogyatékosság együttes előfordulása esetén halmozottan fogyatékos;
• a megismerő funkciók vagy a viselkedés fejlődésének organikus okra visszavezethető, vagy vissza nem vezethető súlyos és tartós rendellenessége miatt a nevelési, tanulási folyamatban tartósan és súlyosan akadályozott (például diszlexia, diszgráfia, diszkalkulia, mutizmus, kóros hiperkinetikus vagy kóros aktivitászavar)."

 

A jogszabályi változásokat megalapozó közoktatás-politikai döntés hátterében a sajátos nevelési igényű körbe sorolt gyermekek, tanulók arányának folyamatos növekedése, valamint e tanulóknak a megnövekedett területi különbségei, a tanulóknak a megyék közötti jelentősen eltérő aránya állt.1 Az intézkedések - többek között - rendelkeznek arról, hogy ha a megismerő funkciók vagy a viselkedés fejlődésének súlyos és tartós rendellenessége nem vezethető vissza organikus okra, a tanuló nem oktatható szegregált intézményben. Függetlenül attól, hogy elkülönített, vagy integrált oktatásban vesz részt a tanuló, számára meghatározott rehabilitációs és pedagógiai óraszámot kell beépíteni az iskolai óratervbe.

 

1. ábra A sajátos nevelési igényű gyerekek

 

 

¹ Az Oktatási Minisztérium adatai szerint az általános iskolákban tanuló fogyatékosok száma körülbelül 34 500 és 39 500 fő között mozgott a 90-es években, míg 2005-re ez a szám közel 57 ezer főre nőtt.