Lassan be kell látnunk, hiába hiszünk mi abban, hogy olvasás vagy irodalom nélkül lehet élni, csak nem érdemes; mert egyszer mégiscsak kiderülhet, hogy a fentebb jelzett, generációk és jelrendszerek közötti, egymással ellentétes vágyak és akaratok, lehetőségek feszültsége tovább már fenn nem tartható, mert maradandó személyiségkárosodást okozna. Ekkor következnek be generációk és „nyelvek", beszédmódok egymás elleni „lázadásai". Eme lázadások egyik első jele a közös jelrendszereken nyugvó közlések megközelítőleg azonos dekódolásának értelmére való rákérdezés. Második lépcsője pedig már e jelrendszerek közlésre, megértésre való alkalmasságának kétségbe vonása. Nézetem szerint nagyjából itt tartunk ma, vagyis ott, hogy az iskolába járók többsége még éppen elfogadja kényszerűségből, hogy neki ilyen és ilyen feltételeket kell teljesítenie az „érett ember"-ré váláshoz, a társadalom életébe való „egészséges" betagozódáshoz. Maholnap azonban az oktatási rendszer e látszatnyugalmon alapuló konszenzusa felborulhat, hisz már most is eresztékeiben recseg-ropog a rendszer egésze, és sokkal nagyobb bajok következhetnek be, mint ha a várható történésekre előre felkészültünk volna. (Lásd ismét azt is, amit fentebb mondottunk az „időérzékelési olló"-val kapcsolatban!)

Nézetem szerint társadalmunkban mára ugyanis egyre nyílik a „dekódolási olló" is. Még éppen annyira használhatók a hagyományos jel- és dekódoló rendszerek - ilyenek a betűk s maga az olvasás is -, hogy a felnövekvő nemzedékeket bevezessék a létezés és a kulturális, továbbá biológiai áthagyományozás titkaiba, hogy önmaguk - ti. e jelrendszerek - használatára szocializálják őket, ám már ma is erősen megkérdőjeleződik e módszerek érvényessége (s nem is csak közvetítő képességük), ha az iskola zárt világán kívülre merészkedünk kérdéseinkkel.

Mert hát mit is kezdjen a tanár vagy a szülő egy napi 6-8-10-12 órát youtube-ozó, twitterező, msn-ező, sms-ező, e-mailező, playstation-öző stb.-ző gyermekkel, aki „ráadásul" meglehetős otthonossággal képes létezni egy egészen bonyolult és differenciált, a felnőttek számára azonban erősen idegen jelvilágban, s még csak boldogtalannak sem érzi magát - sőt! Aki ellentétesen él e felnőtt világ elvárásaival, mely éppenséggel azt szeretné, ha az ő szemében „felszínes", „ócska popularitás" dermesztő hidegéből mielőbb át tudná menteni gyermekeit - „másként"... - Mikszáth és Jókai és Móricz felemelő méltósággal mozduló, festőien szép írói szféráiba, ahol az értékek a helyükön vannak, ahol minden világosan érthető és örömteli... Hogy eme szerzőknél olykor oldalakon keresztül csak susog a nádas?⁶ - az nekünk öröm, ám a mai gyerekeknek tömény unalom... (természetesen akadnak kivételek).

Vajon miért nem fogadunk el valamennyit az ő virtuális világuknak az örömeiből és értékeiből? Miért idegenkedünk mi, idősebbek, de az egész magyar oktatási rendszer, attól, hogy azt a beszédmódot, amelyet ifjaink a mindennapokban anyanyelvként beszélnek, egyáltalán észrevegyük? Hisz ha ezt nem tesszük, nemcsak elzakatol a szomszédban az évszázad, de elszáguldanak mellettünk a saját gyermekeink is úgy, hogy közben szóba sem elegyedtünk velük... Mert már nincsenek, vagy alig vannak közös szavaink, közös jelhalmazaink, amelyek mentén elindulhatna egy-egy mélyebb beszélgetés. Egy nagy-nagy nevetés. Valamely utazás, közös biciklizés, korcsolyázás, szánkózás, focizás, házi úszóverseny vagy sakkcsata... Talán ha mi is fogadókészebbek lennénk, előbb-utóbb még megérnénk, hogy valamely gyermekünket egy szép téli estén Jókaival a kezében látjuk lefekvéshez készülődni - mondván, hogy „hát, ha Anyának meg Apának és a Tanár néninek ennyire fontos ez a fickó, legalább belenézek valamelyik könyvébe"...

⁶ Egy kaposvári kollégám példája - köszönet érte! - tizenéves unokaöccséről, akinek Fekete István Tüskevár című könyvét adta kezébe, majd néhány hét múlva a kérdésre, hogy miképpen tetszik neki a regény, a gyermek nagyjából e szavakkal válaszolt: „De hisz ebben tíz oldalon keresztül csak susog a nádas, és nem történik semmi!"