Aligha kell bizonygatni, hogy ezen a Földön olvasás, sőt, olvasni tudás nélkül is leélhető boldogan egy emberi élet. Még azt sem kell bizonyítani, hogy az emberiség jelentős részével ez ma is így történik - mégpedig úgy, hogy ők e képességnek a hiányát sem érzékelik. A varázslat, amelyet az olvasás az európai kultúrában nevelkedett ember számára jelent, nem mindenható. Vannak még egyéb varázslatok, nyelvek, melyek segítségével a létezés éppen ilyen differenciált megértése véghez vihető (hogy csak a legkézenfekvőbbekre utaljunk ismét, más vonatkozásban: zene, tánc, sport stb.). Nem ártana nekünk sem tanulnunk ezektől a kultúráktól: mindenekelőtt megértést, türelmet a másik ember iránt, örülni tudást, a jelenben való benne-létezés teljességélményét (ne feledjük: az olvasás kitágítja ugyan az idő „függőleges dimenziói"-t a múlt és a jövő képzeteivel, de megszünteti a térérzékelés tágasságát a zenével, a tánccal vagy a sporttal szemben!).

Hogy lesz-e „azután" - ti. „olvasás után" -, még csak sejthető. A kérdés, hogy végképp megszűnik-e az emberi információszerzés és kultúrabefogadás folyamatában a közvetítő médiumok szerepe, mert eme közvetítés - vagyis a tanulás és tapasztalatszerzés maga - egyszer majd egészében fiziológiai síkra tevődik át, nemrég még a sci-fi-irodalom kedvelt témája volt. Ma már vannak erre sikerrel biztató kísérletek, egyelőre kicsi, de jelentős eredmények. Lehetséges akár az is, hogy tablettával szedjük majd magunkba minden olimpiák eredménytáblázatait vagy a csillagászat eredményeit s a Beethoven-szimfóniák kottáit. Nem lehet kizárni azt sem, hogy pár évtized múlva sikerül kiküszöbölni az emberi egyenlőtlenségek legfontosabbikát, a születésből eredőt úgy, hogy mégsem válunk egymás klónjaivá. De azt az érzéki-szellemi-érzelmi örömöt, melyet a megnyert verseny után legördülő könnycsepp reszketése vagy a végtelenbe ívelő tekintet csillogása okoz egy új meteor felfedezésekor, melyet egy színházi előadás katarzisa, egy Vörösmarty-vers borzongtató megértése a hátgerincben, egy Móricz-regényben való elmerülés boldogsága hoz létre, továbbra is csak úgy érhetjük el, ha „olvasni" tudunk. Ám elsősorban talán nem is a betűkben, hanem a végtelen égbolt csillagainak és a közeli porszemek egymáshoz képest való létezésének viszonyrendszereiben. Egymás tekintetében. Mert ehhez képest végül is a betűolvasás csak másodlagos része(se) a teremtésnek - ami persze nem baj, csak „ténymegállapítás", hisz hasonlóképpen „működik" minden művészet és vallás is. A tekintetek világosságának megértésében nélkülözhetetlen és fontos szerepe volt, van és lesz a betűkre alapozott kultúrának, de nem kétséges, hogy e tekinteteket most már más horizontok felé is ki kell nyitnunk. Hogy ne csak nézzük, hanem látva lássuk is a körülöttünk lévő világot s a benne otthonát kereső, a másik megtalálásában és a teljesség kibetűzhetőségében örökkön reménykedő embert.