Nem vesszük észre azt sem, hogy az általános jelrendszerek-beli távolodás és a keletkező feszültségek mellett a meglévő s a generációk, kulturális szótárak⁷ közötti közlekedést még éppen lehetővé tevő csatornák legfontosabbika, az ábécé, illetve a szövegek világa s a szövegről mint olyanról vallott felfogása is mennyire különböző a jelennel társalkodó generációknak, illetve a kultúra egyéb, inkább múltbéli jelrendszereit használóknak. Hisz miközben a mában élünk, például egyre többféle helyesírást tanulunk meg, sőt, a különböző jelrendszereket még használni is képesek vagyunk. Lassan elfogadjuk azt is, hogy Nemecsek Ernő nevét bizonyos feltételek mellett szabad, sőt, szinte kötelező kisbetűvel írni - például ha e-mail-cím része ez a név -, illetve hogy a másodlagos írásbeliségnek-szóbeliségnek éppen olyan fontos nyelvi jellemzői lehetnek, mint az elsődlegesnek. Sőt, ezek nem feltétlenül hibák ama akadémiai szentírás sokadik kiadásához képest sem, hanem egyszerűen „mások", más törvények szerint szerveződnek, s másféle szabályoknak engedelmeskednek.⁸

Nemcsak „dekódolási olló"-ról, hanem helyesírási olló"-ról is beszélhetünk tehát, amikor a generációk jelhasználati szokásainak és preferenciáinak eltérései fölött tűnődünk az olvasás jövőjéről. Ha ugyanis a múlt idők egyetlen szabályzatban összefoglalható helyesírási rendszerét kizárólagosnak elfogadó jel(entés)használók mielőbb nem barátkoznak meg az alternatív jelrendszerekkel, aligha juthatunk belátható időn belül előbbre az egymásértésben. A „helyesírási olló" tágra nyílása ma már nem az Akadémia szerint megfelelően írni tudók, illetve írni nem tudók közötti különbségtevést jelzi - ahogyan korábban, némi éllel, vélhettük -, hanem sokkal inkább a nyelv polifón használatára utal: a többféle helyesírás létezésének bizonyítéka.

⁷ Lásd és vö.: RORTY, Richard, Esetlegesség, irónia, szolidaritás, Pécs, Jelenkor, 1994, 17-38, különösen: 17 (Dianoia sorozat).

⁸ Lásd és vö.: BALÁZS Géza, Az új média retorikája, Világosság, 2003/1, 12-18.